Amy februárban férjhez ment. Nem számítottam rá, hogy idén is velünk tart, ráadásul Matheo kíséretében, akiről csak annyit tudtam, hogy egy párizsi techcég mérnöke, és Amy szerint biztosan nem fog csalódást vagy gondot okozni nekem, mert közeli barátságban van a hegyekkel. Ez nem volt éppen jó hír. Amy kiváló hegymászó, de Matheo felszereléséből arra következtetek, hogy eddig még nem került „helyzetbe” és nem igazán hallgat Amyre sem. Bennem is sokáig élt a sebezhetetlenség illúziója, kézen fogva önelégült tapasztalatlanságommal és a hegy leigázásának pökhendi víziójával. Még azt is megengedtem magamnak, hogy egyáltalán nem féltem, ahogy Nico sem. Krakauer találóan fogalmazott, a legtöbb hegymászó valójában nem tébolyodott, csupán az emberlét egy különösen virulens törzse fertőzte meg. Az első hatezresem után döbbentem rá, mennyire arrogánsan és nagyképűen indultam neki minden korábbi utamnak. A született mászó magányos, ideig-óráig összekapcsolódik másokkal, végül aztán egyedül indul felfelé, mintha Isten oltárához igyekezne, a civilizációt és a kötődéseit az alaptáborban hagyva. Ahogy haladsz előre minden letisztul, egyértelmű lesz, értelmet nyer vagy éppen semmivé foszlik. A gerincen csak egy valóság létezik. Az, amelyikben az ember megpróbál feljutni a csúcsra, olyan körülmények között, amilyenek ott és akkor éppen adottak. Én azonban soha nem akartam elmenni a végletekig. Oxigénpalack nélkül olyan állapotba kerülni, hogy nem tudok tiszta elmével döntést hozni ötven méterre a csúcstól. Talán nem is vagyok született hegymászó. A baleset után végképp lemondtam a nyolcezresekről. Gyakorlatilag kiszálltam. Szervezett, biztonságos túrák lelkes amatőröknek. Aki még sosem járt hegyen, annak a megvilágosodáshoz néha elég háromezer méter is. Tálcán szállítom a túlélhető próbatételt. A hegy hatékony terapeuta. Nemrég valaki azt írta nekem, úgy érzi, mintha új szerveket kapott volna, új szívet, agyat, tüdőt. Mintha a hatalmas fehér csúcsok kiszívták volna minden sejtjéből a keserűséget, a szeretetlenséget. Visszatérő álmában meztelenül mászik a szikrázó napsütésben. Közös utunk után néhány hónappal egy svéd kisvárosba költözött, magához vett és meggyógyított egy zsemleszínű keverék kutyát. Irodákat takarít két diplomával a zsebében. Rendszeresen edz, békés harcos lett.
Már csak Elisára várunk, a peronon egyre többen gyülekeznek, perceken belül indulunk. Carla nincs jó állapotban, néhány hete veszítettük el Tomast. Peruban zuhant le, alig harmincöt éves volt. Cristóbal társaságában mászták a Cashan észak-keleti falát. Egy sziklapárkány leszakadt alatta. A hírek szerint a mentőcsapat azonnal elindult, köztük a közelben mászó Pou testvérek, de csak a holttestét találták meg. Tomas jól ismerte a régiót, korábban testvérével vették be a perui Andok összes hatezer méter feletti csúcsát. Nem voltunk közeli barátok, számontartottuk egymást. Varázslatos személyiség, széles szájjal, lapátfogakkal, játékos kutyaszemekkel. Ez volt ő. Hatalmas tenyerén sebhelyek, bőrkeményedések. Egyetlen alkalommal másztunk egymás mellett, talán nyolc éve. Mintha csak éppen heccelni akarta volna a hegyeket, a posztolt videókon boldog vigyorral készült a csúcstámadásra. Nem képzelte magát istennek, igazi játékos volt, megszállott mókamester, aki tökéletesen tudta, mivel játszik. Carlát megrendítette a hír, pedig ő sem ismerte közelebbről. Szorongásán most az sem enyhít, hogy remek időnk lesz és alig háromezer méter fölé emelkedünk. Ráadásul ez a hetedik útja a Marmolada-csúcsra. Hatéves korunk óta ismerjük egymást. Tizennégy lehettem, amikor megpróbáltam megcsókolni a kertünk hátsó részében a fügebokor mögött. Akkor árulta el, nekem elsőként, hogy nem a férfitest hozza lázba. Adott a számra egy puszit vigaszul, érzékelve csalódottságomat. Egy ideig még reménykedtem, hogy elmúlik nála ez a hülyeség, de nem így lett. A szüleink jóban vannak, az anyja továbbra sem hajlandó találkozni Carla élettársával.
Rubi nem válaszolt a reggeli üzenetemre. El kellett volna kísérnem a temetésre. Bánom, hogy hagytam magam meggyőzni, vigyem inkább a csapatot a hegyre, indulhattunk volna egy héttel később is. Azt sem tudom, mi ez most. Spontán vihar néhány grappa után, vagy valami más, amitől beijedtem és bujkálni készülök a hegyekben. Azt nagyon lehet. Lelépni egy időre.
Elisa ruganyos léptekkel közeledik, vörösre festett ajkaival, rakoncátlanul repdeső szőke tincseivel átszínezi a reggelünket. Igazi ragadozó, nagyvad. Nem az a beijedős fajta. A taxis egészen a vagon ajtajáig cipeli a hátizsákját. Nem tudom nem észrevenni, hogy mióta hazaköltözött Brüsszelből, igyekszik elérhető közelségben maradni. Carlából biztosan kiszedett némi információt Rubiról. Soha nem mondtam el neki, hogy miatta húztam fel magam akkor reggel, annak a napnak a reggelén, ami a másodperc törtrésze alatt apró szilánkokra robbantotta az életemet. Nem mondtam el, hogy elolvastam a nappaliban hagyott telefon képernyőjén azt a mondatot. „Te is hiányzol nekem, szexistennő.” Mennyire sekélyes és szánalmas. Jó szándékkal sem lehet máshogy értelmezni, mint ami. Szó nélkül hagytam, elindultunk. A Monte Rosa hegycsoportban másztunk, elég nagy csapatot vittünk magunkkal. Nappal a csúcsokat vettük be, délutánonként lefelé haladtunk, hogy az éjszakát a hegyi házban töltsük. Nico nem tágított Amy mellől, belezúgott, ahogy meglátta. A lányt szórakoztatta Nico rajongása, jó párost alkottak mászás közben, Amy jóval tapasztaltabb volt, Nico pedig készségesen igazodott hozzá. A meredek gerincről ráláttunk a gleccserre, akár több száz méter mély is lehet egy ilyen jégfolyam. A mozgás következtében, ahogy megtörik, keresztben hasadékok alakulnak ki. Sokszor vékony hóhíd fedi őket és nem lehet látni, hogy szakadék tátong a lábunk alatt. Emiatt kötéllel haladtunk, egymást segítve. Megfontoltan mentünk a ház felé, több nyíláson is át kellett lépnünk. Az egyik szintkülönbségnél olyan széles volt a hasadék szája, hogy a szokásos módon nem juthattunk át. Megbeszéltük, hogy én ugrom először a túloldalra, hátizsák nélkül. Kiépítettem a biztosítást. Az ugrás nem igényelt különösebb ügyességet, hátizsákjaink viszont nehézséget jelentettek. Amy kitalálta, hogy előbb mindenki a zsákját dobja át, amit a hasadék másik végén állók elkapnak, ezután következik az ugrás, a nehéz teher nélkül. Remekül haladtunk, Elisa azonban nem akart utolsó lenni, már-már erőszakosan lökte odébb Amy zsákját. Ordítottam vele. Mindannyian feszültek voltunk, nem tudtam uralkodni magamon. A létező legnagyobb hiba, amit egy hegyi vezető elkövethet. Amy maradt utoljára, de elvétette a dobást, piros zsákja a gleccser hasadékokkal szabdalt része felé repült, végül teljesen eltűnt a szemünk elől. Amy sápadtan pásztázta a terepet. Mindannyian döbbenten néztük hol őt, hol a repedéseket. Akkor elénk ugrott Nico. Gyerünk, biztosítsatok, lemegyek! Meg tudom csinálni!
Ráztuk a fejüket, nem tudja, mit beszél. Nico csak annyit mondott, készítsétek a standot, bízzatok bennem, adjunk esélyt egymásnak. Látva Amy reménykedő arcát és Nico minden realitást mellőző magabiztosságát, egyszerűen nem akadályoztuk meg. Egyikünk sem, a négy vezető közül senki nem mondta, hogy ebből elég, ezt azonnal fejezd be, az életeddel játszol, te marha. Kötélre vettük, ő pedig megkezdte az ereszkedést a gleccser meredek felszínén, közben jeleket keresett. Észrevett egy kulacsot, kurjantott, jó az irány. Rámutatott egy széles szájú hasadékra. Egyre lejjebb eresztettük, egészen a hasadék szájához, lefeküdt a nyíláshoz egészen közel. Integetett, megvan a hátizsák. Eresztettük tovább, lassan teljesen eltűnt a szemünk elől. A hasadéknak olyan a formája, hogy a bentről, lentről kikiabáló embert nem lehet hallani, ráadásul ő sem hall semmit. A kötél rángatása az egyetlen lehetőség a kommunikációra. Először a zsákot húztuk fel óvatosan, hatalmas rivalgással akasztottuk le a kötélről, aztán megrántottuk háromszor a másikat, amely Nicót tartotta. Simán elindult felfelé, de néhány méter után megállt és többé nem mozdult, elakadt. Percekig kiabáltunk, pedig jól tudtuk, hogy semmit nem hall és mi sem halljuk őt, akármi is történt. Le kell mennem érte, biztosítsatok, utasítottam a másik három vezetőt. A többiek dermedten álltak körülöttünk. Egy cápa óriási fogai meredtek rám. Jégcsákánnyal szedtem le egyenként, hogy visszafelé jövet ne álljanak a mellkasunkba. Társaim eresztettek egyre lejjebb, lassan megszűnt a külvilág körülöttem. A hangok távolodtak, súlyos csend vett körül. Akkor megláttam Nicót, egy hóhídra zuhant. Három jégcsap csonkja állt ki a mellkasából. Az eszméletvesztés ellen küzdöttem. Azt hiszem, addig ordítottam, amíg teljesen el nem ment a hangom. Mozdult a kötél. Három rándítással üzentem, még ne húzzanak. Valahogy sikerült az egyik kötélre erősítenem a testét. Nico lélegzett. Jelt adtam, hogy mehet. Közben megkezdtem lépésről lépésre a jégmászást a barlang belső falán, a nyílás felé. Csak arra tudtam gondolni, hogy Nico nem halhat meg, egyszerűen nem. Nem veheti el a hegy. Azonnal értesítenünk kell a mentőcsapatot. Tébolyultan kerestem a jégfejszével stabil állásokat, toltam magam előtt a magatehetetlen testet. Mire felértünk Nico vére az arcomra fagyott. Néhány perc múlva elveszítettük. Két mentőhelikopter szedett össze bennünket. Azt mesélték, négyen fogtak le, hogy be tudják adni a nyugtatóinjekciót.
Ma lenne huszonhét éves. Képtelen vagyok kitörölni a zsigereimből, hogy nem sikerült, hogy nem tudtam élve kihozni, egyáltalán hagytam lemenni. Az unokatestvéreim közül ő állt hozzám a legközelebb, ötéves volt, amikor az apja elhagyta őket. Ragaszkodott hozzám, bízott bennem. Én pedig egyszerűen cserben hagytam.
Talán be kellene mégis fejezni ezt az egészet. Ötödik éve ácsorgunk a Marmoladán, öt éve, július 9-én nyitottuk ki az urnát, Nico születésnapján. Csak poénnak szánta, egyik közös utunk végén bohóckodott a csúcson, majd posztolta, hogy ha egyszer úgy alakulna, akkor maradványait kizárólag a Dolomitok tetejéről küldhetjük az ismeretlenbe. Alig egy évvel később teljesült a kívánsága. Szinte gyerek volt még. Hegymászó körökben úgy tartják, ha a túlélő nem vágja el a kötelet, a halott előbb-utóbb magával rántja a sírba. Mégis hogyan léphetnék tovább, a fájdalom, a tehetetlen düh, a rémálmok fogva tartanak.
Még két óra a vonatút. Matheo átrendezi a hátizsákok egy részét, amikből gondosan bunkert építettem magam köré, mellém telepszik, kizökkent önmarcangoló gondolataimból. Tudni szeretné a pontos menetrendet. Segélykérő pillantásokkal nézek Carlára, de vihogva elfordul, én pedig sziszegve biztosítom arról, hogy ezt nem ússza meg. Sem Amy, sem Matheo nem beszélnek olaszul, mázli. Matheo várakozóan néz rám, mindezt akár Amytől is megtudhatná, de ő tőlem akarja hallani, hát legyen.
Luca kisbusszal vár bennünket, holnap elmegyünk egészen a Marmolada tömbjétől északra fekvő víztározóhoz, a Fedaia-tóhoz. A hágótól további négyszáz métert emelkedünk gyalog. Innen meg sem állunk a Porta Vescovo menedékházig, majd egy hosszú gerinc élén haladunk tovább. A ferrata szinte függőleges első része közepesen nehéz szakasz, de utána sem technikailag, sem erőnlétileg nem várnak ránk megterhelő részek. A látvány sem lesz elhanyagolható, hiszen a gerinctől délre a Sella-csoportot, északra pedig a Marmoladát láthatjuk egész nap. Attól függően hagyjuk el a gerincet egy alkalmas ponton, hogy milyen tempóban tudunk haladni, és visszagyalogolunk a Fedaia-tóhoz. Átpakoljuk a zsákjainkat és az utolsó felvonóval felmegyünk a Pian dei Fiacconi menedékházba, ahol az éjszakát töltjük. Itt lélekben is felkészülünk az utolsó szakaszra.
A csúcsmászás előtti éjszaka egy magashegyi menedékházban mindig maradandó élmény, veregetem meg Matheo vállát, jelezve, hogy ennyi most legyen elég.
– Nem lesz ez sok Amynek? – néz rám gondterhelt arccal. – Gyerekünk lesz… nem említette neked?
Mély levegő! Legszívesebben megfojtanám ezt a szemüveges békát, egyáltalán mi a fenét keres itt? Semmi köze az egészhez, semmi köze Nicóhoz, a megemlékezéshez, hogy Nico Amy miatt kockáztatott és bukott el velem együtt. Azt se tudta öt évvel ezelőtt, hogy Amy egyáltalán létezik. Mondanom kell valamit, mielőtt felrobbanok, nem értem, hogy lehet Amy ennyire felelőtlen és ez a pasas ennyire felkészületlen. Mély levegő.
– Beszélek Amyvel, a Porta Vescovóban fogtok megvárni bennünket. Egyáltalán nem jó ötlet, hogy felmásszon a Punta Peniára. C’est absurde! Vous êtes totalement cinglés!
– Igaz, mindketten őrültek vagyunk, beszélj Amyvel, de én szívesen veletek tartok – próbálkozik tovább Matheo kisebb hőfokon, de ezt már inkább meg sem hallom, megkeresem Carlát, állítólag előrement az étkezőkocsiba. Nem véletlenül, sejtette, hogy ki fogok bukni. Mosolyogva a kezembe nyom egy forró ristrettót.
– Itt az ideje, hogy rendet tegyél ebben az őskáoszban!
– Mégis, hol kezdjem?
– Talán kezdhetnéd azzal, hogy elengeded Nicót. Nincs nap, hogy ne gondolnék rá, de ehhez nem kell minden évben felmásznunk a Punta Peniára olyanok társaságában, akik az agyadra mennek. Vajon tisztában van azzal Elisa, hogy vastagon tehet róla, milyen állapotba kerültél aznap?
– Persze, hogy nincs, de ha eddig nem mondtam el, éppen most miért tenném?
– Azért, mert el van szállva magától, és ha nem vetted volna észre, megint rád startolt. Úgy viselkedik, mint egy kiéhezett nőstény oroszlán. Tudnék alpári is lenni.
– Még van egy óránk a vonatútból, visszamennél, kérlek, a többiekhez? Hamarosan jövök én is, kitalálom, mi legyen.
– Oké, Rubival hogy álltok, jut eszembe.
– Fogalmam sincs. A születésnapod után volt egy spontán, de annál felkavaróbb éjszakánk, gondolom, ezt úgyis tudod. Meredek, de azt hiszem, vele képes lennék megszabadulni a rémálmaimtól.
– Rubi vajon készen áll erre?
– Nyilván beszéltetek…
– Még az is lehet.
– Basszus, Carla, mondj már valamit!
– Olyanok vagytok, mint két harmadfokú égési sérült. Egymást érinteni is fájdalmas. Fél, ha minden sebet felfed, nem akarsz majd vele lenni.
– Ez mit jelent? Mit nem mondott el? Tudok a balesetről, az ikrek elvesztéséről, a mocsok férjről, a válásról. Mi van még, ami miatt ne akarnám?
– Nem szülhet neked gyereket. Tudod, van más út is – hosszan néz a szemembe, megsimítja a vállamat. Visszamegy a többiekhez.
Időre van szükségem, hogy felfogjam Carla szavait. Két üzenetet küldök mielőtt megérkezünk az állomásra.
Elisa nem tart velünk, váratlanul vissza kell térnie Firenzébe…
Részlet a Ha láthatnál repülni című regényből (2024)
Személyesen megvásárolható az Írók Boltjában (1061 Budapest, Andrássy út 45.)
Rendelhető a kiadótól kedvezménnyel:
További webshopok:
Comentarios